|
|
 |
|
|
Nap vetette árnyad még jóízűn tépivihar előtt üzent utolsó fűszálait,enni már nem eszel, időd múltba merengpajkos csikókorod féktelen vigaszán. Megszépült már a gyűlölt kanálisparti út,anyád kocsija mellé fogva, a tengerivelrakott kínzó súlyú számtalan forduló alatt,hol férfivé lettél - pedig csak ő húzott összeszorított foggal, sziken szikrázópatával, fél szemmel mégis féltőnmosolyogva… mi neked, a gyermeknekszólt, űzve kínt legnagyobb titokban. Aztán a híd, mi volt vagy kilenclyukúpálinka gőz, ünnep, vásári pengőrengeteg,mire a kupec megpödörte bajszát, csikóbólcsődörré váltál, ekkor láttad utoljára anyád. Feszítve állsz, a méltóság végtelen pányvántartásod múltad, jelened ekén veszett erődbúcsúzásként szerelmes filmed pereg, mikora deres kancával font sörényed közös gyönyört.. De reggel jő, megáll érted kocsi. Kérdedhová e pompa, s miért nem elébe fognak?A vihar pedig már üzent, vesztőhely illatúnmosolyogj, hogy anyád tenné: Bús magyar ló! |
|
|
|
|
