|
|
 |
Mikor útjára indít Nyolcszáz lépés II.
A hétköznapok monotonitása, s bizony a kimondatlan magány már-már megszokott egyetlen társként múlatja felettem az időt. Az emlékezés, az ember önmagával való végelszámolásának ideje ez. Hasonló korúaknál már csak így megy, ez alól nincs kivétel. Minket már nem érnek meglepetések. Ami utoljára meglepett, talán az volt, mikor Ádám, a csendes, városi katonagyerek, helybélieket túlszárnyalva beszélt az itteni felvidék szépségéről, szeretetéről, a maga szeles és huzatos hegyvonulatain át az amúgy sem magas csúcsokat elmetsző, szüntelenül vágtázó gomolyfelhőkig. Mára - úgy tűnik - nagyon is igaza volt. A messziről jött ember véleménye mindig elfogulatlanabb, s mint mára kiderült, sokan osztoztak ebben vele. A lakópark két hét alatt benépesült. A faluban nem örültek a másfél évig húzódó építkezés okozta kellemetlenségeknek, főként a zajnak, míg mások érthető módon türelmetlenül várták a lakóparknak köszönhető infrastruktúra fejlődését. Egyszóval, a faluban sokat változott és nagyot fordult a világ. Tíz éve is van már, hogy bezárt a posta. Az öröm és fájdalom intézményét a szomszédos nagyvárosba költöztették, s átadva helyét most gyorsétterem üzemel. Az egykori hivatal egyszerű mindentudói, lelkes szolgálattevői most forgalomtól függően hamburgert sütnek vagy éppen mosogatnak. Bezárt a posta főfalán át szomszédos fapadlós resti, hol a helybéli gazdák mellett a hajdani orosz tiszthelyettesek karóráikat és szolgálati „veloszipéd”- ükön keresztül a közvagyont herdálva ( azt italra váltva) hajnalig múlatták torokszakadtukból az időt. Beköszöntött itt is a XXI. század. Esténként üresek a házak előtti padok. Talán ezért is fordul velem elő, hogy szinte kivétel nélkül mindig a lakópark felé veszem az irányt. A közel hetven nyugalomban töltött év után azt mondják, az ember egyre inkább kezd ismét gyermekké válni. Biztosan van benne igazság, mert nemhogy zavar, inkább kifejezetten tetszik ez a pezsgés, a gyermekzsivaj. Szemmel látható módon jól érzi itt magát más is. A vadalmafa mit sem veszítve méltóságából mosolyogva tűri megújult környezetét, s ha kell, állja a szomszédos homokozó sűrű gombóczáporát. Öngyógyítással forrasztja be kérgén az alkalmi szerelmek és világmegváltó légyottok katartikus nyomát, az utókor számára mélyre vésett jegyzőkönyveket. Gyakran nézelődöm, s olvasgatok e tekintélyes korona alatt a törzséhez legközelebb húzódó padon, órákon át. Idén májusban furcsa dologra figyeltem fel, s mint általában a magamkorúak, ilyen esetekben én is akaratlanul, önmagamban kezdtem a vizsgálódást. Minden rendben van? A természetesen akkor is tomboló szél, s az égen vágtázó felhők közötti (palettán kikeverhetetlen) kékség újfent a szabadba csalt. A kertkapu kulcsra zárása közben meglátott, virágba borult sárga liliom miatt azonban visszamentem, s letépve két szálat a könyvemhez fogtam. A tragédia után az almafára helyezett egyszerű pléhdobozból készült virágtartóba szántam. Tíz-tizenöt percig tarthat az út odáig, de egyszer sem mértem le a távolságot. Soha, egyéb megrágni való gondolat nélkül sem számoltam meg a lábaim nyomán megtett utat. Csak mentem és mentem – folyton vissza az időben. Kora délután lévén, a padok igen foghíjasan sorakoztak, s magabiztosan állták a gyér rohamot. Először a megszokott helyemre siettem, amely második volt a padok sorában. (Az elsőt csak azért hagytam szabadon, mert éppen a bevezető út sarkán helyezkedett el. Az U-alakú park bejárata számomra túl messze esett a fától.) A fa felé lépve most is az emlékezésnek szántam az időt, de mint máskor is az időt követve, a tér is megváltozott. Ilyenkor kerültek csak igazán elő a múltbéli lassú és gyors lépések, szűntek meg gödrök, dombok és pocsolyák, miben az utat lesve is nyakát törné az ember. Számtalanszorta is csak bokrok és ismerősen tovatűnő fák a szemek sarkában – egy kicsit érthetetlenül. Odaléptem, mint oly sokszor, szinte megszokásból. Most mégis más volt. Hirtelen hidegebbé vált a zavartalan napsütés ellenére a szél, szinte megfagyott kezem, ahogy a fa felé nyúltam. Eltűnt a tizenéve – még talált drótból – felerősített virágtartó a fáról, arról a fáról, és az a virágtartó. A döbbenetem itt nem ért véget, illetve lehet, hogy igazán csak itt kezdődött. Új, sokkal igényesebb virágváza, s benne friss virág díszelgett helyén. A megszokott látvány helyett új helyzet teremtetett. Hirtelen nem is tudtam, mihez kezdjek, s a sárga liliommal kezemben tétován vártam - csak telne gyorsan az idő! Másodpercek alatt végigpergett a régi film, az „agyonjárt út”, mely a bolti aszfaltos-mentéken élőkön kívül csak egyvalakihez kötődött. Akivel csak ketten tudták, már akkor is... Végül a virágokat elhelyezve kérdezősködni kezdtem, de senkitől nem kaptam választ. Senki nem látott semmit. Hét évtized után az ember már meggondol mindent, az alvás hasztalannak tűnik, még ha régebben nem is vágyott semmi másra. Kényszertelenül már más a kényszerű felkelés, furcsa, mikor útjára indít az ágy... Hát akkor, reggel, útnak indított. Nem csak ágyam, a kíváncsiság is hajtott, megannyi sikertelen próbálkozáson túl a rejtély felfedésében. Időközben már hónapok teltek el úgy, hogy „egymás” virágain cseréltük a vizet, valószínűsíthetően „mindketten” a játszótér egyszerű csobogójából. A „bolti aszfaltosra” lépve egyvalami azonnal szembetűnt. Egy errefelé ritka természeti jelenségre lettem figyelmes. Szélcsend volt. A levegő páratartalma így, légmozgás nélkül hitchcocki körülményeket varázsolt e tájnak. Egy–egy csuromvizes rigót leszámítva talán csak a klasszikus film fogalommá vált „madarai” hiányoztak. Biztos újra csak a nosztalgia mondatja velem, de rögtön eszembe jutottak az 50-es, 60-as évek mozivásznai, az az idő, mikor saját lélegzetvételünk tűnt a leghangosabbnak az egész mozi ideje alatt. Mikor szívünk visszaidézhetetlenül vert a mellettünk, jobbról leszögelt szék miatt... A parkba vezető aszfaltoson már látni a nyomát, hogyan regenerálódik a természet. Látni, ahogy lassan megjelennek az aszfalton áthatoló gyökerek nyomán a gödrök, dombok és pocsolyák, melyekben az utat lesve is nyakát törné az ember. Hosszú és hideg volt a tél. Ma már egyébként is, szinte minden rövidlejáratúan készül. Ez alól ez az út sem volt kivétel. A munkába igyekvő parklakók kisebb tömege mosolyogtatón küzdött a park előtti buszmegállóban a nyitódó ajtóhoz legközelebb eső helyekért. Tették ezt annak ellenére, hogy bár ritka és zsúfolt volt a járat, még soha senki nem maradt le a városba tartó buszról. Padom vastag páratakaró borította, mint szinte mindent. Eszembe sem jutott helyet foglalni, csak vártam. Úgy próbáltam tenni, mintha céltalanul járkálnék le s föl, tisztes távolságban az almafától. Fogalmam sem volt, miben bíztam, de rendületlenül róttam a magam nyugodt tempójában a sétaköröket. A garázsokból, parkolókból kihajtó autók udvariasan, egymást segítve hagyták el sorban a bekötőn keresztül a lakóparkot. Tetszett, hogy nyomát sem láttam feszültségnek, senki nem volt még ideges. Talán tartogatják... A keskeny körszeletben előtűnő nap időközben pazar fényével kezdte szárítani a harmatot. A terepviszonyok miatt ma is a dombtetőre vetette első sugarait. Nagyon hűvös lett. A felszálló párában gyertyalángként izegtek-mozogtak a fák, táncolt az erdő. A bázist körülvevő, valaha zöldre festett fakerítés már rég az avarban pihen: csúnyán elbánt vele az idő. Nyolc-tíz éve eltűntek a dombtetőről az újabb generációk katonái, a hely enyészetre ítélve tűri sorsát, s őrzi a nagy kalandok, hihetetlen katonatörténetek végtelen sorát. Ádám is mesélt, őt ismerve bizony sokszor meglepőt... Most megint elgondolkodtam. Elgondolkodtam azon, hogy miért hajlamos az ember fájó emlékképek felidézésére, s miért nem csak a szép marad. Miért ne lehetne helyet szorítani, főleg évtizedek múltán, a fiatalságban kényszer alatt teret nyert önzésnek, mi egyben tiltakozásként lett átnyújtva, akkor, és ott, a kor zsoldosainak számára. A dombtetőn ők mindnyájan hazulról becsempészett példaképekből éltek, hamar megtanultak alkalmazkodni a szolgálat idézte tékozló kényszerűséghez, az akkori jelen igazi arcához. Addig-addig húzódott magamban eszmefuttatásom, hogy teljesen háttérbe szorult eredeti küldetésem. De még mennyire! Fogalmam sincs, meddig ábrándozott tekintetem a dombtetőn, de akármilyen rövid ideig is, túl hosszú volt. A fára nézve semmi különös, a megszokott méltóságteljes korona, mely a szigorú törzsre erősítve díszítette fel ezt a hajnalt is. De mögötte, mintha távolodna valaki... Ez az! Egy középkorú nőalak furcsán és sietősen tart egyértelműen a fától a park egyik hátsó lépcsőháza felé. Azonnal utána indultam, megpróbáltam én is sietni, de eltűnt a homokozót kettéválasztó rönkvár takarásában. Biztosan bebeszélem magamnak, de az volt az érzésem, hogy valósággal menekül előlem. Nyugtatni próbáltam magam, hogy csak egy hajnali kutyasétáltató asszonyt láttam. Egy darabig még vártam, de hiába. Jobbnak láttam, ha feladom, s mert ekkor már fáztam, egy gyors búcsúpillantás után hazaindultam. /folyt.köv./ < vissza > |
|
|
