|
|
 |
Mikor útjára indít II. Nyolcszáz lépés III.
A remek, rengeteg esőt hullató késő tavasz igazi látványossággá növesztette a kertek dísznövényeit. Errefelé ritkán nő páfrány bokornagyságúvá, de igazán a fenyőfélék új hajtásai árulkodnak a számukra oly kellemes időjárásról. Bevallom, még ma is örömöm lelem, s szívesen dolgozgatom a kertben. Ezt teszem most is, miközben még mindig a reggeli figyelmetlenségem miatt bosszankodom. A titokzatos idegen elszalasztott leleplezésén. Ha lassan is, de rövid időre beköszöntött a nyár. Számomra nem túl vidáman érkezett. Kórházban töltött hetek következtek, melyek legalább jó alkalmat kínáltak az írásra, olvasásra. Utóbbiban még ma is sok a pótolnivalóm, de én legalább már megkezdhetem... Harmincas éveimben még azt vallottam, hogy amíg Dosztojevszkijt nem olvastam végig, nem veszek könyvet a kezembe. Idővel azért lejjebb adtam. Köztudott, hogy akkoriban a kor szelleme és szellemisége kettészakadt, a nap huszonnégy egyforma órából állt, s ars poeticára gyakran csak a huszonötödik maradt. Évtizedek teltek munkába temetkezve csak azért, „hogy legyen”. A rengeteg lélektelenül (csak azért is) betöltetett vágy, a pillanat idézte bűnös elrugaszkodások valódi számlája most fizettetik. A maga idejében elmulasztottak pótlása már nélkülözik a mindennél fontosabb varázst, ráadásul befordítanak az ördögi körbe, mely kíméletlenül szembesít a ténnyel: mindez, csak az aktualitás kori helyénvalók rovására történhet. Így, a statisztikai emberöltőn túl, egyre ritkábban tekint előre az ember, a lét meghatározójává egy másik irány válik... Új dimenziókat állítva, ahol a „tér” egyeduralkodóan van jelen, a lassan teljesen elszivárgó „erő”, és a múlt-„idő” felett. A jelen itt bent még jelentéktelenebb, mint bárhol – csak olyan lusta folyóként tölti medrét, ezáltal lassan is telik. Az intézmény alkalmazottai kedvesen biztatnak minden nap, de mint már említettem, ebben a korban nem érheti váratlan meglepetés az embert. Nem kerül magasra a képzeletbéli léc, csak egyetlen dolog számít: méltóságteljesen a végére jutni... Így teszek, mikor a kórház belső udvarán írni a „helyemre” sietek. Igen, azóta már itt is van helyem. Nem én választottam (ő választott engem), hiszen kevés a pad, és sokan vagyunk. A zárt épületegyüttes szigorúan mered az ég felé. Az új szárnynak köszönhetően teljesen bezáródott szegletei egyenesen az égre vezetik a szemet, ahol semmi nem áll a felhők útjában. A szél csak a homlokzaton túl nyúló fák tetejéről üzen, adva hírt jelenlétéről, miközben a légtér habóriásait kergeti kelet felé. Talán egy nap én is utánuk eredhetek... Nem sokkal aztán, hogy e gondolatom fogant, bizony kellemes meglepetésben volt részem. Néhány nap múltán, az egyik délutáni bejárástól kaptam annyi esélyt, s jósolt annyi időt számomra, hogy talán békésen a végére juthatok. Hazaengedtek. A kórházból hazafelé vezető út már az otthon szellemében telt és érthető okokból nagyon hosszúnak tűnt. Már alig vártam, hogy szemem a falu határáról - a megszokott házak látványa után - saját kis otthonomra tévedjen. Nem volt szívderítő a látvány, de legalább hazatértem. Az elburjánzott gyomnövények kíméletlenül legyőzték azt a szépséget, melyet nemrég még a virággal telített kert nyújtani tudott. Feledve gyengeséget, a gyorsan hanyatló lendület ellenére - ha napokba is telt –, de újra visszaállt a megszokott rend. A heteken át használaton kívüli ház finom pora szinte mindent belepett. Rátelepedett a könyvekre, az emlékidéző csecsebecséken keresztül pedig gondosan rejtette el a bútorok amúgy is szerény fényét. Az egyedüliként használatban tartott hátsó szoba hagyománytisztelő berendezése mára már teljesen hozzám nőtt, semmitől sem tudnék megválni. Az első szobában több mint két évtizede nem jártam, csukott ajtóval őrzi békében titkait, s türelemmel várja, hátha belép valaki. A kísértés számtalanszor kezembe adta már a kilincset, de valójában sohasem volt erőm lenyomni. Talán majd egyszer, nemsokára... Úgy öt hete is van már, hogy a parkban jártam. Bevallom – önző módon –, a magam kényszerű baja most egy időre lekötötte minden figyelmemet. Azt nem mondom, hogy a kórházi hetek alatt eszembe sem jutott az almafa. A közelmúlt mégsem a maga kitörölhetetlen emlékeiről szólt. Az egyik kellemes éjszaka után mertem először nekivágni a parkba vezető útnak. A nyugodt, megfontolt lépések között hamar elővillantak kíváncsiságom apró képkockái, a virágtartó rejtélyén át egészen a titokzatos nőalakig. Türelmetlenül vártam, vajon milyen látvány fogad. Az aszfaltost „koptatva” eszembe jutottak szomszédasszonyom szavai, mely szerint míg odavoltam, kétszer is becsengetett hozzá egy fiatalosnak tűnő középkorú hölgy. Felőlem érdeklődött, de a sikertelen próbálkozások után egy udvarias mosollyal elnézést kért. Nem fedte fel érdeklődésének okát, többé nem is jelentkezett. Ahogy fölfelé néztem, a szürke egyetlen árnyalatával volt borítva az ég, s érdekes módon meg sem mozdult a felhőtakaró. Az út menti szederbokor madarai hatalmas zajjal jelezték egymásnak megérzésüket - nyomott, esőre hajló idő volt. A lakópark bekötőútjához érve szemmel láthatón kisebb volt a forgalom, a szabadság és a nyaralás ideje ez, itt is érezhető. Csak néhányan álltak a városi buszmegállóban, nem volt semmiféle tülekedés, tudták, mindenkinek jut hely. A parkolókból és garázsokból kihajtó autók – egymás útját nem is keresztezve – zavartalanul hagyták el a parkot. Furcsa volt látni, mennyire nyugodt minden… Még néhány lépés, s az almafa láttán ismét az emlékezésé az összes megmaradt dimenzió. Ekkor érkeznek a számtalanszor önmagamnak szegezett kérdések, ha valóban én, akkor hol és miben hibáztam életem során. Az igazi válaszig sohasem jutok. Legbelül már csak mosolyogtam, amikor a fa közelébe érve megláttam a virággal teli tartót. Érdekes, semmi furcsát nem találtam benne, s talán jobban meglepett volna, ha fordítva történik. A szolid, apró levelű, korallszínű virágokból álló csokor nemrégen kerülhetett a helyére - látszott rajta, hogy a reggeli hűsben még csak most kezd magához térni. Mondanom sem kell, hogy a „virágáruslányhoz” most sem sikerült közelebb kerülnöm. „Leskelődős” parkba járásom egészen ősz derekáig eredménytelennek bizonyult. Bele kellett törődnöm a tényekbe, hogy hónapokon át sem sikerült viszontlátnom a titokzatos idegent, ki a virágon kívül jelét sem adja létezésének. Hamar ősz lett. Pontosan ez az évszak az, mely a magamfajtának változásként már nem sokat jelent. Viszont ezen ciklus hordozza magában egy bizonyos évforduló fájdalmát. Ez már jelentősebb teherrel bír. Ilyenkor, október közepére a dombtető is ünneplőbe öltözik, s nekem mindig úgy tűnik, mintha ő is a csöndes katonagyerekre emlékezne. Az egykori bázist és az egész dombtetőt körülvevő erdő magán viseli az ősz, az elmúlás valamennyi jegyét. Nálam – jó ideje már – egyben az utazás ideje is ez. Ilyenkor minden évben vonatra szállok, és Ádám szülővárosába utazom, ahol csúnya az ősz.. A városban is akadnak gödrök, dombok és pocsolyák, hol az utat lesve is könnyen nyakát töri az ember, de nincsenek bokrok és nincsenek ismerősen tova tűnő fák a szemek sarkában. Csak házak vannak, házak és emberek. A levegő áll, nem fúj a szél, mintha a mozdulatlan lég átkait szórná az ártatlan városlakókra. A temető látványa már magában is kegyetlen /mert hogy ide tartottam/. Kiterjedésében szerintem nagyobb, mint otthon az egész falu. Nyomasztó benne minden lépés, s érintettként már a puszta ittlét is egy ítélet, melyet a múlt mért, s akasztott az itt járó nyakába. Hatalmas a csend, nincs zsúfoltság. A város perifériáján még a szellő is meg-megmozdult. Október 16-a mindig így fog telni, s így vonul majd velem, mikor a felhők után eredhetek. Parcelláról parcellára haladva, már-már elérhetetlennek tűnt a temető bejárata, s a célom közötti távolság. Nehezemre estek az utolsó lépések. Ahogy a sírhely belátható közelségbe került, úgy kezdett az a bizonyos gombóc a torkomba nőni, azonban valami ismét közbeszólt... A gombóc „megállt”, nem nőtt megszokott méretűvé. Testem egyetlen jelre ütésszerűen leállt, s odameredt a sírhoz vezető utcához. Ádámnál látogató volt. A középkorú hölgy suttogva beszélt, de hogy valójában mit, azt csak ketten tudták... Nem volt nehéz dolgom a meglepetéstől kelt izgalmam ellenére sem, azonnal felismertem. Bármennyire hihetetlen, a „titokzatos idegennel” hozott össze a sors, akivel hónapokon át sem sikerült megismerkednem. (folyt.köv.) < vissza > |
|
|
