|
|
 |
Mikor útjára indít III. Nyolcszáz lépés IV.
Mi tagadás, kellemes látvány volt. A nő egyszerű vászonnadrágot, s számomra - első ránézésre - egy hozzá nem illő kabátfélét viselt, melyhez hasonlót úgy harminc évvel ezelőtt hordtak a nők. A nosztalgia, úgy látszik, utolérte a divat, az öltözködés szokásait is. Diszkréten továbbsétáltam, mintha úticélom máshová vezetne, de érthető módon le sem vettem szemem az elém tárultakról. Lehet, hogy nevetséges, de úgy éreztem, zavarba jöttem. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Annyit azonban elhatároztam, hogy valamilyen módon akkor is megszólítom, s kiderítem - a mostanra már - egyértelmű kötődésünk okát a közös múlthoz. Gondolkodóba estem. Van itt valami a levegőben – mert a temető folyosóit járva –, gondolataim ismét a visszaemlékezés felé terelődtek. A hosszú évek alatt estek meg velem is bizonyos dolgok. Hol valójában semmi sem történt, de az igazán nagy dolgok is semmiből születnek, és idővel épp oly semmivé válnak, mint a bennük részt vevő személyek egymás számára. Hiszem, hogy léteznek csodák, s léteznek olyan pillanatok - esetleg órák -, melyek később bevallatlanul is, de végigkísérik az egész életet, s melyekről a látszat ellenére sincs senki, kinek beszélni lehetne róluk. Pedig ott és akkor úgy érzi az ember, hogy átmenetileg ismét ember lehetett. Furcsa az, amikor a bűn mézzé válik, s nem az önzőség, hanem valami megmagyarázhatatlan lelki kényszer vezérli. Sohasem nősültem meg. Nem mintha nem szerettem volna, de valahogy mindig úgy alakultak a dolgok körülöttem, hogy a cél előtt bukásra ítéltettem. Ahogy múlt az idő, egyre közeledett a szembesülés: nekem nem feltétlen kell – átlagosan - boldognak lennem. A boldogság érzetének elvesztése, s az ezzel járó lelki teher mindig is túlzottan megviselt. Egy bizonyos esetben óriásit hibáztam, később talán még beszélek róla. Időközben megérkezett a szél, most már itt is fúj. Fúj és bizony itt, a temetőben is hideg. A fekete és fehér fellegek szűnni nem akarón váltják egymást, az ember lassan elhiszi az őszt. Az egyébként csinos és férfiszemmel kifejezetten szép nő még mindig a sírnál, s én még mindig csak messziről figyelem. A „titokzatos idegen” Ádámhoz hasonló kora mindenféle zagyvaságra engedett asszociálni. Hiába, időmbe belefért... De most aztán! Hirtelen megtörtént, amire oly régóta vártam. Egy pillanat, s máris szemben álltunk egymással. Itt nincs rönkvár, a szembesülés elől már nem lehet menekülni. Néhány másodpercnyi döbbenet után (már nem emlékszem pontosan) mintha ő tette volna az első mozdulatot felém. Néhány lépés, majd csendesen üdvözölt. Kettőnk közül ki a meglepettebb, akkor el sem tudtam eldönteni. Utólag azt mondom, hogy én, hiszen köszöntésem első hangjai torkomon ragadtak. Kedves mosolya azonban gyorsan segítségemre sietett, s mikor kellő közelségbe ért, bájos kéznyújtással bemutatkozott: – Anna vagyok. Ha nem veszi zokon, szívesen megvárnám a temető előtti parkoló kávézójában.Meg sem várva a kérdés végét, természetesen azonnal igent mondtam, miközben hatalmas kő esett le a szívemről, hogy ily egyszerűen megelőzve levette a magamban már hónapok óta fogalmazott első mondatok terhét vállamról. Ekkor a sír felé intett, s elindult a kifelé vezető aszfaltoson. Érdekes volt a szituáció, hiszen elméletileg hosszú idők óta ismerjük egymást, de valódi személyünkről és az egymáshoz kapcsolódó láncszemről semmit sem tudunk. Ezt a sajátos kíváncsisággal teli várakozást éreztem rajta a meghatódottságon kívül, ahogy fejét lehajtva távolodott. Érezni lehetett az egyre növekvő távolság ellenére is, hogy számára most megszűntek a lassú és gyors lépések, nincsenek gödrök, dombok és pocsolyák, melyben az utat lesve is nyakát törné az ember. Csak bokrok vannak, és az ismeretlenben tovatűnő fák a szeme sarkában. E fák a környezet csendes nyugalmában hatalmasra nőve törtek az ég felé. A sírhoz léptem, elérkeztek az én perceim. Az évtizedek óta tartó önmarcangolás – említettem egy múltbéli hatalmas hibát –, mely az évforduló kapcsán sajnos meghatványozódva van jelen tudatomban. Az embernek legalapvetőbb joga saját életéről a legmesszebbmenőbb részletekig tudni mindent, még ha rövid is volt. Ádám nem tudott mindent... A mindenkori jelen törvényeinél sokkal fontosabb identitásunk, az eset kapcsán ezt különösen megtanultam. Végül is, ami történt, nem véletlenül szerves része életemnek, minthogy most már egyre valószínűbb, a középkorú hölgynek sem. Jó félórát tölthettem a sírnál, s úgy éreztem, mindent el tudtam mondani. Sikerült mindent „megbeszélnünk”. Egyébként érdekes dolog ez így, sok-sok évtized távlatából. Az állandóan ismétlődő gondolatokon kívül mindig akadnak újdonságok, melyekről beszélni tudunk. Az emlékekből összeollózott válaszok sokszor új gondolatokat ébresztenek. Emlékszem, egyszer a párkapcsolatokról esett szó. Azt találta mondani, hogy szerelem kiváltója lehet egy lenyűgöző szempár, de akár egyetlen mosoly. Vitatkoztam vele. Próbáltam meggyőzni, hogy a szerelemhez vezető út jelképes lábnyomatai sokkal mélyebben kell, hogy e göröngyös út porába, (esetleg) sarába süppedjenek. A hosszú távú dolgok igenis ott, a mélyben gyökereznek. Exupery klasszikus gondolatát idézve az „igazán lényeges” dolgokról, melyek a szem számára láthatatlanok, nem győzték meg. Hiába! A fiatalság mindig erről szólt, máshogy látott és máshogy mérlegelt az ember. Ez alól sajnos Ádám sem volt kivétel. A kifelé vezető út az izgatottságtól átitatva már sokkal rövidebbnek és kevésbé fárasztónak tűnt. Szinte percek alatt a parkolóhoz értem. Körülnéztem, de először csak a virágárus standok forgatagát láttam. Szemem csak később tévedt az említett kávézó teraszára, mely (délelőtt lévén) üres volt. Tudtam, reméltem, hogy már csak pillanatok választanak el az évtized rejtélyének felfedésében. Beléptem, s az egyik félreeső sarokban megláttam Annát, aki türelmesnek látszón várt egy könyv és egy kávé társaságában. Mikor meglátott, mosolyogva, apró kézmozdulattal invitált asztalához. Visszamosolyogtam, miközben zavartságom határozott mozdulatokkal próbáltam leplezni. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a széklábak éles nyikorgása mégis mindent elárult...Miközben én is kávét rendeltem, egyszerű hétköznapi dolgok kerültek szóba, szinte közhelyszámba ment a köztünk zajló beszélgetés. Érezhető volt, hogy találkozásunk tárgyává mindketten azt tettük, amit hallani szeretnénk, nem pedig azt, amit tőlünk akarnak hallani. Ez így elég hosszú ideig fog tartani – gondoltam, de annyira vártam már e találkozást, hogy nem sajnáltam az időt. Ma úgyis minden kiderül! Nem kellett sokáig várnom, Anna szinte átmenet nélkül a jelenre terelte a szót, de inkább úgy mondanám, hogy közös itt létünk őt érintő okára. Egyik pillanatról a másikra megnyílt. Réges-régen, egy hideg téli napon kezdődött, mikor is megismert egy hasonló korú fiatalembert, kiben semmi különöset nem talált elsőre azon kívül, hogy talán egy kicsivel komolyabbnak tűnt. Vele sokkal komolyabb dolgokról lehetett beszélgetni, mint amit megszokott. Számára ez az egyetlen elegendő volt, hogy némi szimpátiát ébresszen benne. Nehezen, nagyon nehezen induló kapcsolat lett belőle. Kölcsönösen nem éreztek semmi különöst egymás iránt. Valahol legbelül mégis átmeneti társra találtak egymásban. Érdekes idők következtek. Hosszú hetekig, hosszú sétákról szólt e történet, illetve nagy sétákról az akkori nagy hidegben. Aztán egyszer... Történt valami, ami még itt, a kávézóasztalnál is megnevettette. Mindig szolidan, talán túl szolidan is öltözködött, de megunva a hetek óta tartó „állóvizet”, elhatározta, hogy bedob valamit abból, amit női praktika néven emlegetnek. A fiú olyan lelkesen és kitartóan várta minden esetben, hogy úgy érezte, elérkezettnek látszott az idő. Az egyszerű posztókabátot élénk színű vattabélésű kabátra, a nadrágot szűk farmernadrágra, az öntött műanyagtalpú csizmácskát pedig fekete magassarkúra cserélte. Haját feltűzve, egyszer csak igazi Nőként jelent meg. A fiú akkor is türelmesen várta, s mikor szemmel fogható közelségbe került, bizony egy erős pillantás erejéig rá is tévedt a tekintete – nem lehetett nem észre venni. A fiún látszott, hogy másra várt. Ő azt a lányt várta, kivel hetek óta kézfogás nélkül járta a város aszfaltosait. Azt várta, aki belülről próbálta megközelíteni a lelkét, s nem külsejével szándékozott levenni a lábáról. A fiú számára a várakozás itt véget ért, hiszen hátulról egy finom és nőies kéz került vállára. – Szia!A meglepett fiú zavarában meg sem tudott szólalni, látszott rajta, hogy alig hisz a szemének, de ugyanakkor az is látszott, hogy nagyon szeretett volna. Az igazi történet talán csak ekkor kezdődött. A fiú órák és napok után sem tudott magához térni. Sokszor nevetett magában. Tetszett neki, hogy ilyen kellemesen becsapták. Az eset után azonnal közelebb kerültek egymáshoz, leomlani látszottak a kezdeti gátlásokból emelt falak. Felszabadult beszélgetések, s egy kihagyhatatlan kérdés a fiú részéről - miért volt erre szükség? A lány egy kicsit elpirult a válasz előtt, hiszen tudta, hogy először fog olyan valamit kimondani, amely már az egyértelmű közös jövő felé mutat. Őszinte volt, mint mindig. Egyszerűen csak nem szerette volna, hogy a külsőségek eltereljék a figyelmet a „szemnek láthatatlanokról”. Miután megbizonyosodott a fiúban körvonalazódó tiszta szándékról, így érezte helyesnek. Varázslatos idők következtek. Kibontakozni látszott valami új, valami nagyon jó. Egyikőjük sem tudta, mi ez, csak annyit tudtak, hogy az együtt töltött órákra megszűntek a lassú és gyors lépések, nem voltak gödrök, dombok és pocsolyák, miben az utat lesve is nyakát törné az ember. Még bokrok sem voltak, s ismerősen tovatűnő fák sem a szemek sarkában, csak ők voltak, s csak ez számított. Lángoló szerelem szövődött. Olyan, ahol megáll az idő, s ahol az ember valamennyi érzékszerve tökéletesnek tűnik. Még az erek belső fala is érez. Olyan, mikor csak az agyban lejátszódó folyamatok értékelődnek át, s az ezzel járó gondolatok, a vágyak túlsúlya az, mi képes mindent háttérbe szorítani. Így volt ez velük is hosszú hónapokon át. Egy sorkatonai behívóparancs azonban véget vetett a beteljesedett vágyak korának, s elindított egy új folyamatot. Ezen időszak túl soknak bizonyult számukra, az együtt átélt örömök feldolgozására. Az átmeneti elszakadás okozta fájdalom mindkettőjüket megviselte, akkoriban ez jelentette a nagy vízválasztót, ez volt az első igazi próbatétel a fiatalok számára. Náluk is elérkezett... Itt, a kávézóban ez volt az első pillanat, mikor éreztem, hogy visszafordíthatatlanná vált beszélgetésünk. Ez volt az a pillanat, mikor az érzelmek súlyozta idő majdnem eluralkodott rajtunk, de Anna teljesen váratlanul egy meglepő, ám kikerülhetetlennek látszó kérdést intézett felém: - Maga miért jár a parkba? Miért hordja a virágot, és miért tölti ideje jelentős részét az almafa melletti padon? (folyt.köv.)< vissza > |
|
|
