Mikor útjára indít IV.
Kovács György
Mikor útjára indít IV.
 
Nyolcszáz lépés V.
 
Bevallom, még korainak éreztem a kérdést, s talán ezért utasítottam vissza a választ. Próbálva udvariasnak maradni, azt találtam mondani, hogy véletlenül sem szeretném félbeszakítani… Az első időszak gondtalanul telt, jó volt érezni, hogy mindkettőjük számára létezik valaki, aki időt és energiát nem kímélve a másik vigasztalásán munkálkodik. A csaknem napi szinten váltott temérdek levél, néha egy ritka és rövid telefonbeszélgetés is azt jelezte: ők egymásnak teremtettek. A hétvégék, s a várva várt utazások a természetesen szigorúan titkos, ezáltal még izgalmasabb légyottok helyszínére, egyenesen a dombtetőre.
 
Nőként mindig óriási élményt jelentett a lány számára az „igazi” katonák között töltött idő. Katonai edényből enni, katonai fürdőben tusolni, s igazi katonai ágyban aludni… Akkoriban a lányok csak filmeken láthattak ilyet, hol gyakran a valóságtól elrugaszkodottan, szebbnek ábrázoltak a képek. Számára akkor a szerelem tette ezt a valósággal. Itt saját maga tapasztalhatta, hogy az otthon, hajnalokba torkollón hallott, nemegyszer abszurd, s a kívülálló számára hihetetlen katonatörténeteknek bizony rengeteg a valóságalapja. Jó néhánynak akaratán kívül maga is részese lehetett… Töltött „politikai foglalkozást” a bázison élesben üzemelő híradó-technikába zárva, de a dombtető birkahodálya sem maradt felfedezetlenül egy-egy váratlan elöljárói látogatás kapcsán. A dombtető katonái elé példaként állított tisztek és tiszthelyettesek jó alapot teremtettek, hogy az élet iskolájának első osztályait méltó módon hagyják maguk mögött. Miért működött volna itt bármi is másként… Miért ne lehetett volna egy „korszerű”, ám jelentéktelen teljesítményű szállítójármű menetlevelén, százon száz liter üzemanyagot elszámolni, miért ne fért volna bele, hogy a bázis olajkályháiba szánt téli tüzelőanyag a várost, s az ott lakó szegény rokont is érintve kerüljön a dombtetőre, hol a jó példa láttán felbuzdult fiatalok csakhamar rájöttek, hogy az olajkályha egy kis többletmunkával ugyan, de fatüzelésre teremtetett… Az már igazán szót sem érdemelne, hogy a már említett politikai foglalkozás /még ha messze is esett a laktanyától/ rendre azzal kezdődött, hogy az erre hivatott nem kis rangú és beosztású tiszt - a nadrágzsebéből vagányan kiszórt marék aprópénzből - egy üveg olcsó világos sört „rendelt”. Valamelyikük így azonnal a bolti aszfaltoson találta magát. Egyébként az asztalra szórt pénzkupac tömege gyakran változott, az összege soha. Mindig fillérre annyi volt, már csak ennyivel merték elengedni hazulról.
 
Egy idő után aztán a lány számára megváltoztak a munkával töltött hétköznapok. A város, az város, s aki szereti a benne zajló folyamatokat, a pezsgő, lüktető nyüzsgést, tudja: - itt szinte lehetetlen olyan pillanatra várni, mikor ne történne valami. Hát történt…
 
Anna ekkor elhallgatott. Éreztem, hogy most olyasvalamit muszáj mondania, amiről nem szívesen beszél. Magamban ekkorra már kezdett összeállni a kép, az a kép, ami egykoron Ádám viselkedésén is nap, mint nap visszatükröződött, amit a csöndes városi katonagyereken szavak nélkül is látni lehetett. A kínos csendet végül Anna sóhaja törte meg, miközben fejét a kávézó szűk sarkának fordítva két kezét egymásba temette. Most éreztem rajta először a bizonytalanságot, s azt, hogy a megtorpant történet mögött talán némi bizalmatlanság is rejtőzhet. Mi sem bizonyította ezt jobban, minthogy pillanatnyi itt létünk során először tapasztalt - perctöredék alatt kialakult - feszültséget oldván, szavaim megkönnyítették dolgát.
 
Pedig csak annyit mondtam, hogy a múlt ez esetben sem lehet semmiféle következmény tárgya, legyen erős és vállaljon mindent bátran - utólag már mindannyian máshogy döntenénk sok mindenben. Hányan és hányan vagyunk így, sokunknak két emberöltő is kevés, hogy legalább magunknak bevalljuk tévedéseink. Pedig akkor és ott, ha belső kényszerből is, de pillanatnyi érzések alapján hoztuk döntéseinket. Hányszor szaladtunk olyan hajó után – ráadásul hiába –, melyről tudtuk, hogy a kikötőből egyenesen a zátonynak tart, s hányszor hittünk bután, ha csak napokra is a szerelemnek hitt pillanatoknak, melyek oly hirtelen értek véget, ahogy kitörtek…
 
A lány megismert egy kedves és vidám társaságot. Egyik napról a másikra olyan közegben találta magát, amiről egy csinos, életvidám fiatal mindig is álmodozott. Az állandó nyüzsgésben tartó programok, a zene, a tánc megosztották, majd lassan át is alakították belső ítélőrendszerét.
 
A szerelem lángja utoljára lobbant fel azon a szeptember végi vasárnapon. Csak egyikőjük tudta, hogy ez az utazás lesz, mely lezárja azt a bizonyos szerelemhez vezetőt. A fiú – nem sejtve semmiről – boldogan ölelte végig a szerelem vakította délutánt. Ölelt, ahogy egy férfi jobban nem ölelhet nőt, órákon át. A lány elbizonytalanodott, nem érezte alkalmasnak a helyzetet, hogy belekezdjen. Ott és akkor úgy látta jobbnak, hogy majd megírja. Számomra ekkor vált teljesen világossá, hogy az a húszonéve félbehajtott és nadrágba gyűrt boríték, mit is rejthetett. Pedig csak annyi állt a levélben, hogy a lány, most egy kicsit másra vágyik.
 
(folyt.köv.)
< vissza >
© Gödöllő 2010.
Oldal frissítve: 2010. május 17.

 

Kovács György költő, Kovács György író, Kovács György versei, Kovács György prózái, Kovács György Gödöllő