|
|
 |
| Nyolcszáz lépés „ Most elviselhető. Most másra gondolok. Most semmi sincs." Most én vagyok.” ( Pilinszky János ) Talán éppen ezen gondolkodott Ádám is a szokásos reggeli bevásárlás után, miközben a postát is érintve visszafelé indult. Hihet-e, és higgyen-e még az érzéseinek e lassan már önmagát is fojtogató világban? Rendszerint a gondolat itt megállt, s az ösztönök diktálta felfordulásban már nem szívesen kereste tovább a kiutat. Nekem elmondta egyszer, hogy fél. Ezt senki más nem hallotta még tőle, olyan belső jel lehetett nála, amit aztán az ember egy életen át magával cipel, de magyarázatot a legelején sem kér rá önmagától. Nem keresi az okát, inkább megtanul vele élni. Ő is megtanult. Előfordult, mikor a postánál felnyalábolt napi sajtó- és levélkötegben egy érdekes, halaszthatatlan olvasnivalóra akadt. Ilyenkor megszűntek a lassú és gyors lépések, csak bokrok voltak, ismerősen tovatűnő fák a szeme sarkában. Nem voltak gödrök, dombok és pocsolyák, melyekben még az utat lesve is nyakát törné az ember. Olyankor csak az volt, csak az számított, ami érdekelte, amit akkor és ott olvasott, amire éppen gondolni akart. A posta egy ilyen intézmény, itt mindig történik valami. Az öröm és a fájdalom intézménye ez. Valószínű a többiek is így gondolták, kik egyéb fontos teendők miatt a dombtetőn vártak, de a várakozás bennük is úgy fokozódott, ahogy az út fogyott. A természetes vágy egy esetleges küldemény után. Bár azt mondják, szép volt az idei nyár, erre a vidékre nem sok szépség jutott belőle. Talán a napfény volt az egyetlen, amit itt náluk sem hiányoltak a dombtetőn. Az állandóan erős, és egy pillanatig sem lankadó szél errefelé elviselhetővé teszi a legmelegebb nyári napokat, hogy aztán télen elviselhetetlenné tegye a még enyhe, őszies nappalokat is. Az elmúlt éjszaka nem alakult Ádám számára túl fényesen, így egy kicsit fáradtan az alvatlanságtól, még hűvösebbnek érezte a késő szeptember hajnalt. Nagyon fázott. Így bukkant elő a dombtetőről vezető erdei ösvény zegzugos ágai közül a tisztást átszelő, föld borította útra. A néhány napja hullott kiadós eső és a szikrázó napsütés új életre keltette a még aratáskor elhullott árpaszemeket. Minden nap hosszasan vizsgálta az út két oldalán elterülő tarlót, csodálta a természet önszabályozásának nap mint nap változó zöldbe hajló árnyalatait. Már ekkor sajnálta, hogy az őszi munkálatok véget parancsolnak a földeken e folyamatnak. A világ ügyes-bajos dolgai mellett őt ilyen apróságok is mélyen meg tudták érinteni. Talán ez az egyetlen dolog szól mentségül felületességére, ami így nyíltan kimondva egy kicsit túlzónak tűnhet, de legalább tisztában volt vele, még ha senki másnak nem volt hajlandó ezt beismerni. A visszaúton aznap sem voltak számára gödrök, dombok és pocsolyák, melyekben még az utat lesve is nyakát törné az ember. Csak bokrok voltak, ismerősen tovatűnő fák a szeme sarkában... És egy bizonyos pont, az út legfontosabb pontja. Pontosan tudta, hogy az egyre szaporázott lépések közt lesz egy olyan, mikor a súlyosra kerekedett bevásárlószatyrot bal kezéből rituális mozdulattal a jobba veszi át. Kívülálló számára mosolyogtató mozdulat volt ez, de én tudtam, hogy e mozzanat elengedhetetlen velejárója a visszaútnak. Ez az út nyolcszázadik lépése. Még hónapokkal ezelőtt történt, mikor is egyéb megrágni való gondolat nélkül vágott neki az ösvényen és a tisztáson át a bolti gyalogútnak, s haladtában számolta lábai nyomán a megtett utat. A bolthoz közelítvén még csalt is egy kicsit, lerövidítette a lépéseket, hogy szép, kerekre osztható számot kapjon. Ott, a megjelölt vadalmafánál ez a nyolcszázadik lépés akkor is a félutat jelentette. Ádám nem szerette jelenlegi állapotát, s nem szívesen gondolt a társadalomban időszakosan elfoglalt helyére, szerepére. Sorkatona volt. Katona volt, mint általában ebben az életkorban mindenki. Talán ugyanolyan, mint a többiek is, ott fent, a dombtetőn. De nem. Így visszagondolva külsejére, ő egy kicsit kilógott a képzeletbeli katonás sorból. Haja mindig hosszabb volt az elfogadhatónál, amit a sapka alá gondosan, szertartásszerűen betűrve viselt. Mozdulatai, de még a járása is nélkülözött minden alakiasságot, önmagában sohasem volt ő a dombtető katonája. Most, hogy szabaddá vált elgémberedett bal keze, jól átmozgatta rajta ujjait. Az eddigre rendszerint már kétszer is végigolvasott levél keltette melegség, és a szél zöngéit méltóságteljesen átnyújtó almafa közelsége itt megállította az időt. Hosszú percekig is tartott, míg lassan begyalogolt az útról, hogy egészen testközelből érezze azt az energiát, amit a természetfelettiként tisztelt öreg fa sugárzott. Rendszerint csak vele osztott meg mindent: örömöt s bánatot. Nehéz volt hozzá közelebb kerülni, csak ritkán hallottam felszabadultnak, igyekezett minél kevesebbet beszélni. Az egyik ilyen megnyílt pillanatában panaszosan mesélte, hogy nem igazán értik az emberek. Azt már eddig is tudtam, hogy nagyon kevesen vannak, kiket barátjának tart, éreztette is, hogy ez nála teljesen másként működik. Egy valaki azonban biztosan másként érez iránta, akitől elszakította a kötelezettség, aki elfogadja és megérti őt, hiszen azon a zsibbadt bal kezén vékony aranygyűrűt viselt, melyen most is ott játszott ujján a hűvös napfény. Úgy tűnt, egy kicsit zavarja, mintha még szokatlan lett volna számára viselése, mert gyakran hüvelykujjának heves mozdulatával forgatta, vagy éppen le-föl tologatta. Legtöbbször olyan szerelmesfélének látszott, de az volt az ember érzése, hogy ez nem egy kamaszkori szerelem, hisz ilyen esetben mindig boldog az ember. Magától soha nem beszélt róla, ezért nem is faggattam e felől. Ahogy körülnézett, hatalmas gomolyfelhőket sodort a dombtető fölé az egyre erősödő északi szél. Úgy érezte, idejében sikerült menedéket találni a már-már csontig hatoló fuvallat elől, az ösvény cserjékkel benőtt bejáratánál. A sűrű, egyetlen csapáson járható lomberdő lassan viselni kezdi az ősz, az elmúlás valamennyi jegyét. A ritkuló bokrokból előtűnő, ez idáig nem is sejtve rejlő madárfészkek látványa ugyanolyan élmény az erre haladónak, mint az ősz színes gombáival terített erdőalj. A szem számára e szépség valójában fel sem dolgozható, az ősz minden percét itt kellene tölteni.. Ő is igyekezett. Nála e látvány többszörösen felülmúlta a meredek domboldal és a cipelt súly testre gyakorolt hatását, hisz a nyári melegben is eltörpült mellette minden homlokán gördülő izzadtságcsepp. Így érkezett most is a bázist körülvevő zöldre festett fakerítéséig, hová gyakran együtt vezetett utunk, de itt egy halk köszöntés után mindig elváltunk. Hogy odabent mi is történik vele és velük valójában, senki nem tudja rajtuk kívül. Erről sem beszélt. Csak találgatni lehetett, de néha mégis olyan érzésem volt, mintha jártam volna ott. Látom, ahogy az újság és a változó méretű levélköteg a pihenő asztalára kerül. Az elkövetkező időt a beteljesült várakozás, a feszültség fokát pedig a levelekben foglaltak határozták meg. A kipakolás mindig így zajlott a pihenő melletti konyhában: feszült, síri csendben. A konyhát valójában csak jóindulattal lehetett így nevezni. Ebben a szegényesen berendezett helységben csak az öreg villanytűzhely, egy hatalmas asztal (s egy pár kopott tábori aluedény az ejtőtartályos mosogató alatt) emlékeztetett bárkit is funkcionális használatára. Mégis csodálatos világ volt ez Ádám számára, hiszen fiatalember létére nagyon szeretett főzni. A ritkán adódó kisebb kudarcok ellenére itt sohasem félt. Szabadon engedve fantáziáját, itt alkothatott, s a rendelkezésre álló alapanyagok figyelembevételével általában sikerrel. Gyakran még a kora délutánra húzódott ebéd után is láttam lefelé sietni a faluba vezető úton. Talán akkor is a postát akarta elérni zárás előtt. Most, késő délután is oda mehetett, mert egy jókora, feltűnően nagy fehér borítékot szorongatott. A szokottnál jóval hosszabb ideig nézett be hozzám, s az üdvözlésre használt jellegzetes kézmozdulata is furcsának tűnt. Mire a kapuba értem, már messze járt, ő mindig fontos leveleket írt. Úgy két hete különösen egykedvűnek és letörtnek látszott. Amikor ennek okáról próbáltam tréfásan faggatni, száját félrehúzva, ő is tréfával felelt. Egy félbehajtott, kisméretű borítékot mutatott felém, mit később a markába zárt, majd egy keserű mosollyal újra kisimítva a farzsebébe csúsztatott. Ritkán mosolygott, de ez még ebből a csekélyke sorból is kitűnt. Nem ő volt. Ettől a pillanattól kezdve Ádám egyre gyakrabban, izgatottan és az önmagának kialakított szigorú rendszert félretéve járt a küldeményes hivatalba, hiába. Az örökkévalóságba tartó úton most is megszűntek a lassú és gyors lépések, csak bokrok voltak, ismerősen tovatűnő fák a szeme sarkában. Nem voltak gödrök, dombok és pocsolyák, melyekben még az utat lesve is nyakát törné az ember. Most is csak az volt, csak az számított, ami érdekelte, s amire éppen gondolni akart. A posta egy ilyen intézmény, itt mindig történik valami. Az öröm és a fájdalom intézménye ez. Valószínű, a többiek is így gondolták a dombtetőn. A várakozás bennük is úgy fokozódott, ahogy az út fogyott. Egyre ritkábban kapott levelet, pedig ez jelentette a legnagyobb boldogságot számára. Olyankor könnyebb volt szóra bírni. Szabadabban lehetett vele kényesebb dolgokról is beszélni, néha még vitatkozni is a politika alakulásától a napilapok irodalmi rovatában megjelenő furcsa és érthetetlenül rossz versekig. Talán erről, utóbbiról beszélt a legszívesebben. Élvezte, ha átnyújthatott egy sajátos Pilinszky értelmezést, ha magáról a költészetről, az írásról esett szó, mely szerinte az ember legtermészetesebb megnyilvánulása. Rendszeresen írt ő is, csak úgy magának, napló helyett. Korán kezdődött az a nap is. Azt mondják szép volt az idei nyár - erre a vidékre különösen sok szépség jutott belőle. A napfényt itt, náluk sem hiányolták a dombtetőn. Az állandóan erős, és egy pillanatig sem lankadó szél errefelé elviselhetővé teszi a legmelegebb nyári napokat, hogy aztán ősz derekán is elviselhető legyen az elmúlás. Az eltelt éjszaka remekül sikerült Ádám számára. Csak írt és írt, szűnni nem akarón. Egy kicsit fáradtan az alvatlanságtól bukkant elő a dombtetőről vezető erdei ösvény zegzugos ágai közül, a tisztást átszelő föld borította útra. Eltűntek a néhány héttel ezelőtti kiadós eső, s a szikrázó napsütés által új életre keltett magvak nyomai, porzott az út. Hol lehet ez a gyerek? - tettem fel a kérdést magamban hosszú napokkal az után, hogy utoljára láttam. Ennyi ideig még soha nem kerülte el ezt az utcát. Nem jár a boltba, nem látom a hivatalból a dombtető felé sietni. Talán megsérthettem valamivel, esetleg túl sokat faggattam olyanokról, amiről nem szívesen beszélt. Tudtam, éreztem, hogy mindig is voltak önmarcangoló, egész testre és személyiségre kiható dolgai, megmagyarázhatatlan oktalan félelmei, melyek lelkét bántották. Büszkesége és jelleme viszont sohasem fogadta el az idegen segítséget. Utolsó találkozásunk után fogalmam sincs, hogyan követték egymást a sorsfordító események. A faluban azóta is csak a máig érthetetlen és felfoghatatlan puszta tényről beszélnek: „a csöndes katonagyerek meghalt.” Hosszú napokba, sőt hetekbe telt, míg a falu, különösen a bolti aszfaltos mentén élők, a kisbolt és a postahivatal szolgálattevői magukhoz tértek a döbbenettől. Lassan, szinte gondolataim megerőszakolva próbálom, azóta is összerakni a képet e megrázó eset kapcsán, de valamiért mindig a mosolyogva félbegyűrt és nadrágja zsebébe csúsztatott levélig jutok. Sohasem tudja meg senki, mit rejtettek a sorok. Azt csak ketten tudják... Azóta már négy nap telt el, a falu döbbent csendjét egy egyszerű, rövid csengetés törte meg. A postás volt, és egy feltűnően nagy, fehér borítékot nyújtott felém. Szólni sem tudtam, illetlenül és némán, köszönés nélkül hátat fordítva siettem be vele. Azonnal felismertem. Gyorsan, kapkodva gyűrtem ujjaim a ragasztás alá, s borítottam tartalmát a legközelebb eső szabad területre, a sarokgarnitúra ülőkéjére. A borítékban Ádám verseit, írásait találtam, melyeket esténként írt napló helyett - önmagának. A bélyegen október 16-i pecsét állt. Ádámra másnap, október 17-én találtak keresésére indult társai a bázist körülvevő zöldre festett fakerítéstől nyolcszáz lépésnyire, valahol félúton a falu irányába, egy hatalmas fa közvetlen közelében. Annak idején azt hittem, itt vége, és lélekben lezárt fejezetként az emlékbe vegyül e látszólag semmitmondó történet, de tévedtem. Az a vadalmafa még ma is természetfeletti túlélőként idézi a múltat, s maradt egyedüli hírmondóként az egyszerű vidéki lakópark játszóterén. A parkot körülvevő aszfaltutat birtokba vették a lassú és gyors lépések, nincsenek bokrok és nincsenek ismerősen tovatűnő fák a szemek sarkában. Nincsenek gödrök, dombok és pocsolyák, miben az utat lesve is nyakát törné az ember... (folyt.köv.) < vissza > |
|
|
